Változás a jazz zenében

Az 1920-as évek elején a Lindy vagy akkor még Break-A-Way sokkal inkább úgy nézett ki, mint egy páros Charleston, azaz nagyon különbözött a ma ismert Lindy Hop-tól. Az átmenet egy folyamat volt, amihez mind a táncosok, mind a zene hozzájárultak.

Közben a jazz is folyamatosan fejlődött.

Az 1920-as években a jazz zene ritmusára egy erős szinkópált és - ahogy Bobby White írta – “függőleges” érzés volt jellemző. Ha megpróbálnánk leírni az egyik ilyen korai ritmust, az így szólna: “boom-chick, boom-chick, boom-chick”.

A késői 20-as és a korai 30-as évekre ez a ritmus elkezdte belesimítani magát egy lineáris, “vízszintes” érzésbe. Tehát a 30-as évek közepén egy átlagos jazz zenének minden üteme hangsúlyos volt, amit így tudnánk leírni: “chickta-boom, chickta-boom, chickta-boom”.

A The Swing Era: The Development of Jazz, 1930-1945 c. könyv utal arra, hogy ennek az átmenetnek az is lehetett az oka, hogy egyes fehér zenészek (példának említi: H. Eugene "Gene" Gifford és a Casa Loma Orchestra) valószínűleg nem értették a fekete zene igazi lényegét. Talán azt sem értették, hogy a szinkópálás miként járul hozzá a jazz és a swing zenéhez és ezért visszariadtak a szinkópálástól és a ritmikus lazaságtól, vagy egyszerűen csak nem tudták azt a zenében kivitelezni.